Köreimben túltárgyalt volt egy téma, hogy hova költözzünk a házasság után. Én már ezt azelőtt eldöntöttem, mielőtt még a házasságunk is csak téma volt. Azért akartam ezt a falut, ahol most élünk, mert tudtam, hogy ebben a "remete" életben fogom majd megtalálni magam egészen, ott ahol nem zavar majd senki. Néha így is bezavar mindenféle rutin és tennivaló. De egyre inkább rájövök, hogy a nehézség csak nemesít. Persze fájdalmas, de ezzel együtt nyugodt és letisztult. Nem baj ha lassan érkeznek a dolgok annál értékesebbek lesznek. Mivel kis családommal élek mégsem élek egyedül remeteként, de éppen eleget vagyok egyedül, a kislányommal hogy ezt mégis elmondhassam. Lehet ijesztőnek tűnhet de jó a magány, mert ha figyelsz elárul neked dolgokat, amiket máskülönben sosem vennél észre. Ilyen magányban jobban tudok alkotni is. A sok tennivalóm érdekes módon nem csupán kifáraszt hanem még aktívabbá tesz. Viszont nem tudom ajánlani bárkinek ezt a fajta életet csak annak aki úgy érzi, hogy ez neki való élet lenne.
Nekem is kell szünetet tartanom, nekem is néha elegem van az egészből és max 14 napon belül meg kell futamodjak innen egy napra. De mégis otthonomnak érzem ezt a helyet. Minden kontra ellenére mégis ide akartam jönni, és szerintem sosem fogom úgy látni, hogy rosszul döntöttem. Mindenki tudja, hogy mi jó neki, még ha mások ezt nem is úgy látják.
A régi otthonom is mindig az otthonom marad azoknak az éveknek az otthonáé amiket egy kisebb kéz simított egykor végig.
 |
| Az udvarunk egy része |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése